Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bereczki Zoltán

2009.03.15

Különös ajánlattal állt elő Zoli, amikor interjút kértem tőle. Azt mondta, csak akkor hajlandó velem beszélgetni, ha előtte megnézem a Jövőre, veled, itt című musical kamaraváltozatát az Operett Raktárszínházában, és majd előadás után beülünk valahová dumálni. Persze, két személyre már nem tudott aznapra jegyet adni, de mindenképp szerette volna, ha megnézem. Egyedül.

Bár életemben nem ültem még egyedül színházban, de talán pont ez volt annak az estének a varázsa. A darab szórakoztatott, a színészek játéka pedig lenyűgözött. Láttam, ahogyan a szereplők aznap este meghaltak a színpadon. Zoli ráadásul hat különböző karakter bőrébe bújt a közel három órás produkcióban. Fél órával az előadás befejezése után már a Mozsár utcán bandukolunk éjjel egy még nyitva tartó étteremig.

Furcsa volt, hogy nem vártak itt velem együtt rajongó lányok az utcán.

- Pedig tegnap itt voltak. Szerintem ma csak azért nem, mert már tudják, hogy ennél a darabnál nem jövök ki hamar a befejezés után. Hiszen alaposan le kell mosnom a sminket, hajat is mosok, aztán átöltözöm, mindez pedig idő.

Mit tapasztaltam volna, ha mégis itt vannak? 

- Semmi különöset. Autogramkérést, közös fényképezkedést. Esetleg ajándékozást, mert mindig meglepnek valamivel.

Az ajándékokkal mit csinálsz? 

- Mindent elteszek, de Dóri (Szinetár Dóra, a feleség. - A szerk.) egy idő után szelektál. Ő nagyon szigorú ebben a kérdésben.

Miért, őt nem várták előadás után? 

- Dehogynem! Viszont ő más ebből a szempontból. Neki a hírnév nem úgy jött, mint nekem. Én vágytam rá, ő pedig megkapta. De a tripláját az enyémnek, pedig nem is akarta. És ennek sokáig csak a hátrányát látta. Például nem tudott felszállni egy villamosra anélkül, hogy ne mutogattak volna rá, hogy ott a Szandi...

Biztos, hogy jó ötlet volt ez az éjjeli időpont az interjúhoz? Egy fáradt Bereczki Zolit fognak megismerni az olvasók. 

- Dehogyis! Nem a fáradtságot látod rajtam. Inkább zavarban vagyok egy kicsit, hiszen az elmúlt három órában alaposan kitárulkoztam előtted a színpadon.

George bőrében? 

- Nézd, az a fajta színész vagyok, aki a színpadon önmagából mutat meg valamit. Lehet, hogy ott George-nak hívnak, de akárkit is alakítok, mindig úgy gondolkodom a szerepről, hogy Bereczki Zoltánként mit tennék az adott szituációban. Ezért tudok adott ponton sírni, vagy nevetni a színpadon. Ma este például már sírni is láthattál. Amikor a darabban Helen meghalt, ott igaziból is sírtam. Talán ezért is ez a fajta zavartság most.

Minden este sírsz? 

- Sajnos nem mindig sikerül. Olyankor szégyellem is magam.

Ma este egyebek közt meztelenül is láthattalak. 

- És tetszettem?

Janza Kata jobban tetszett volna, de legnagyobb sajnálatomra ő nem vetett le annyi ruhadarabot, mint te. Soha nem okozott gondot a színpadi meztelenség? 

- Hajjaj, dehogynem! Amit ebben a darabban csinálunk, az még belefér, és ezt már megszoktam. Itt ugyanis a habfürdős jelenetnél egy pillanat alatt zajlik minden; kilépek a kádból, magamra terítem a törülközőt, s csak annyit láthattál, hogy nincs rajtam ruha. Mást nem. Teljes pucérságot soha nem vállalnék. Ami egyes színházakban megy, az nekem már sok. Semmilyen rendezői indok nem tudna meggyőzni arról, hogy a totális meztelenség előrevisz egy darabot.

 

"Megnézem a lányokat az utcán"

 

Háromnegyed órával vagyunk túl az előadáson. Ilyenkor még mindig túlteng benned az adrenalin? 

- Persze. Előadás után még rendszeresen pörgök két-három órát. Ezért is javasoltam, hogy most beszélgessünk. Ha nem találkoztunk volna, már otthon lennék, és tévéznék. Vagy meditálnék. Az a legjobb, amikor eléggé fáradt vagyok már, és miután hazaérek, el tudok aludni. Tegnap például hajnal háromig nyomkodtam a távirányítót, és néztem ki a fejemből. Pedig tegnap is ezt a darabot játszottuk.

Előadás előtt mennyi idővel pörögsz fel? 

- Hat órától kezdve, amikor belépek a színházba. Attól fogva megszűnik számomra a külvilág, és csak a darab létezik, semmi más. Mondjuk ma egy kicsit késtem, mert nagy volt a forgalom. Csak fél hétre értem be. Általában félóra alatt beérek a belvárosba Budakalászról, de ma tovább tartott.

Ideges vagy, ha dugóba kerülsz? 

- Igen. Ilyenkor felhívom az ügyelőt, elmesélem, mi a helyzet az utakon, s még ő nyugtatgat, hogy ne aggódjak, nem lesz gond. Már az autóban is próbálom kizárni a külvilágot, de ott a dugó kellős közepén ez nagyon nehéz. Ilyenkor nincs mese, fel kell venned George életét. És azon gondolkodsz, mi lett volna, ha évekkel ezelőtt te is máshogyan döntesz. Ahogyan George is. Mi lett volna, ha annak idején felcsípek egy nőt egy marhasteakkel? Hiszen nyilván megtehettem volna magam is. Félretehettem volna 3 millió forintot, amiből titokban fent tartanék egy dugi belvárosi lakást, és senki meg nem tudná. Persze szó sincs ilyenről, de ha hitelesen szeretnéd alakítani a karaktert, kénytelen vagy ezen elgondolkodni.

Ha már itt tartunk, a Szombat esti láz környékén rengeteg cikket olvastam rólad. Konkrétan minden lapban te szerepeltél, és minden egyes interjúban elmondtad, mennyire hűséges vagy a feleségedhez. Tényleg nem csajozol? 

- Dehogynem, természetesen megnézem a csajokat az utcán.

Ennyi? Nem mész tovább? 

- Miért mennék?

Mondjuk azért, amiért a pályatársaid többsége is rendszeresen megteszi. 

- És? Nézd, én rohadt szerencsés vagyok ebből a szempontból. Eddig nem nagyon tudott róla senki, de Dórival volt egy szakasza a kapcsolatunknak, amikor rövid időre elengedtük egymást. Voltak bennem megválaszolatlan kérdések és azt gondoltam az egyedüllét, vagy egy másik nő adhatja meg a válaszokat, akkor ezt ki is próbáltam. Igaz, abban az időszakban még nem voltunk házasok. A sztori végét Te is ismered, se egyedül, se mással...! De ezt ne írd meg!

Akkor mi a búbánatnak beszélsz róla bekapcsolt diktafon előtt? Velem ezt már eljátszottad egyszer évekkel ezelőtt. Órákig meséltél arról, hogy pszicho terapeutához jársz azért, hogy a depressziód kezeltesd, majd meggondoltad magad, és nem engedted, hogy megírjam. 

- Látod, erről például most már írhatsz. Eltelt annyi idő, hogy nyugodt szívvel tudok róla beszélni. Egyébként a mai napig járok hozzá.

 

"Önértékelési problémáim voltak"

 

Miért, még mindig baj van? 

- Már nem. De szeretek hozzá járni. Megnyugtat, feltölt, sokat segít. Jó, hogy van egy külső szem, akinek mindent elmondhatok gátlások és tabuk nélkül. Beszélgetsz valakivel, aki százszor bölcsebb nálad, és tárgyilagosan tudja kezelni azokat a dolgokat, amiket mesélsz. Te pedig csak mondod a magadét, ömlik belőled a szó. Érzelmi logikával beszélsz, csapongsz, be sem fejezed a sztorikat, ő pedig ennek ellenére mindig kihallja, amit te közölni akarsz.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, ahogyan a filmeken látjuk? Fekszel a díványon, mondod a magadét, az orvosod pedig egy fotelben ülve hallgat? Ne nevess a kérdésen, hiszen még nem voltam pszichoterapeutánál! 

- Dehogyis. Ülünk a fotelben, és teázunk. Van egy hangulatos pici szoba, és az én szellemi vezetőm, aki egy hölgy, Kalán néni jellegű hanggal. Egyébként sem azon mosolyogtam, amit kérdeztél, hanem az orvos jelzőn. Bár van orvosi végzettsége a hölgynek, mégsem orvosként tekintek rá, hanem mentorként. A találkozásaink olyanok, mint egy lelki edzés. Az emberek ugyanis konditermekben edzik a testüket, énektanárnál fejlesztik a hangjukat, csak a lelküket felejtik el "karban tartani". Ő ebben segít. Egyfajta sherpa ő nekem a hegyre vezető úton. Egy földi angyal.

Ő segített túlélni azt a bizonyos rossz korszakodat? 

- Lényegében igen, de ő is csak akkor tudott segíteni, amikor már magam is készen álltam arra, hogy valóban kimásszak a gödörből.

Akkor minek kellett egyáltalán szellemi vezető, ha tudtad, hogy nincs más út, mint az előremenekülés? 

- Mert neki ez a foglalkozása. Te hajlamos vagy rossz következtetéseket levonni bizonyos dolgokból. A beszélgetéseink igazi terápiák voltak. Rendszeresen visszadobta a labdát, és akkor rádöbbentem dolgokra.

Tulajdonképpen miért lettél depressziós? 

- Mert kialakult egy borzasztó paradox helyzet az életemben. Önértékelési problémáim voltak, miközben számos sikerdarab főszerepét játszottam. Vagyis nem hittem el magamról, hogy jó az, amit csinálok. Hogy én egy értékes valaki vagyok...

Mégis, miket gondoltál akkor magadról? 

- Nem tudok, de már nem is akarok erre így pontosan visszaemlékezni. Annyira azért nem jó emlék. De annyi biztos, hogy nem voltam boldog. Pedig "A Pók asszony csókja" című darabban nyújtott alakításomért például olyan pozitív kritikát kaptam, amiről minden színész csak álmodik. Van egy mondat, ami máig bennem él ebből a kritikából: "Világos vonallal rajzolom körbe magam, annyira elválok az előadástól, és én viszem a vállamon az egészet". S miközben ilyen minősítést kaptam a hivatalos ítészektől, nem értettem, miért nem világra szóló a siker, és miért nem üldöznek a tévék, a rádiók az újságok. Ott volt a szólólemezem, amelyet 2000-ben adtam ki. Sajnos megbukott, pedig világ-életemben énekesnek készültem. A színház csak kirándulásnak indult, de magával sodort. Hagytam, hadd menjen az, ami működik.

 

"Gyarló vagyok, sokszor elvágyódom máshová"

 

Vagyis, ma már színésznek tartod magad? 

- Ennyi idő, és ennyi siker után ma már igen. Egyértelműen. Persze Haumann Péterrrel még ma sem merném összehasonlítani magam. Ezért mindig odateszem, hogy musicalszínész.

Miért? 

- Most kezdjem el sorolni a nagyokat? Hogy jövök én Kern Andráshoz? Udvaros Dorottyához, vagy Törőcsik Marihoz? Ők színészek. Ők azok, akik meghalnak a szakmájukért, és éjjel-nappal ezen jár az eszük.

Te nem halsz meg érte? 

- De, csak nem vagyok olyan jó, mint ők. Nincsenek olyan adottságaim, mint ezeknek az embereknek. Ez az egyik oka. A másik pedig, hogy hozzájuk képest én gyarló vagyok. Sokszor elvágyódom máshová. Például simán tudnék, és tudok is mást csinálni, ami nem a színészet.

Azt már tudjuk.

- Sokszor vannak olyan gondolataim, hogy egy évre fel kellene adnom a színészetet. Olyankor elmennék mondjuk énekesnek. Persze tudom, hogy egy idő után azt is megunnám, de akkor tovább állnék, s elmennék egy stúdióba zenei rendezőnek. Tehát nem vagyok az a fajta született színész, aki egész életén keresztül ezt csinálja.

Van olyan, amikor undorral indulsz el a színházba? 

- Ez az undor szó azért nem a legmegfelelőbb szó arra az állapotra, amikor nincs kedvem elindulni. Maximum csak nem vagyok topon aznap... Nekem ne mondja senki, hogy minden nap jó ugyanazt csinálni. És lehet is mindennap ugyanazzal a kedvvel? Igen, voltam már úgy, hogy jöttem be autóval a színházba, és azt éreztem, meghalok, ha aznap is úgy kell kezdenem a darabot, ahogy mindig, vagyis egy "jó reggelt!" köszönéssel. Aztán a színházba beérve persze beindulnak az emóciók. Megnyomsz magadon egy gombot, és felpörögsz. Hiszen azok az emberek, akik ma este eljöttek, most látják először a darabot. Fizettek azért, hogy szórakozzanak. Őket nem érdekli, hogy te ezredszer játszod ugyanazt, és az aznapi éppen csak egy előadás a sokból. De azért úgy kell tenned, mintha neked is az első lenne. Ilyenkor beszélgetsz magaddal. Bal válladon a kisördög, jobb válladon az angyalka...

Ma például milyen kedvvel indultál el otthonról? 

- Ma volt kedvem csinálni. A testem ugyan fáradt volt, de jó kedvvel jöttem. Idefelé felvettem Janza Katát Csillaghegyen, hiszen pont útba esik. A színházba tartó úton jót dumáltunk, tehát eleve felkészítettük egymást az előadásra. Persze annyi eszem nem volt, hogy megmondjam neki, este már csak taxival mehet haza, mert én még előadás után veled találkozom... Szegénynek ez most nem jött annyira jól.

Na térjünk vissza akkor arra a vallomásra, amit le akarsz tiltani... Vagyis arra a történetre, amikor Dórival egy időre szakítottatok. 

- Figyelj, olyan régen volt már, hogy benne maradhat az anyagban! Akár beszélhetünk is róla. A Rómeó és Júlia premierje után történt egy hónappal. Nem sokkal az eljegyzésünk után. Hat hónapig tartott.

 

"Dóri elengedett. Tudta, hogy el kell engednie"

 

Mi történt pontosan? 

- Szinte gyerek voltam, amikor az édesanyámtól Dórihoz költöztem. Vagyis előtte soha nem éltem még egyedül, hiszen nem volt egzisztenciám. Akartam Dórit, ezért jegyeztem el, de közben az önálló élet gondolata is folyamatosan ott motoszkált a fejemben. Akkoriban már a pszichoterapeutához is jártam, és el mertem neki mondani a dilemmámat. Látod, pontosan ebből látszik, hogy valaki ért-e a dolgához, vagy sem. Mert nem azt mondta, hogy lépjem meg, hanem feltette a kezét. Azt mondta, ezt saját magamnak kell eldöntenem, ő nem oldhatja meg helyettem. Azt is mondta, akárhogy döntök, az jó. És a költözés mellett döntöttem. Őszintén mondom, nem a szakításról szólt ez az egész, hanem arról, hogy megtapasztaljam, milyen önállóan élni. Kellett egy lakás, ahol életemben először egyedül lehettem, és egyedül moshattam ki az alsónadrágjaimat.

Hová költöztél? 

- A Hűvösvölgyi úton találtam egy vizes, dohos, nem túl jó lakást. De a főbérlő jól bánt velem, nagyon kedvezően adta. Ott rendeztem be a kis házi stúdiómat is, ott készült a Rómeó és Júliának az énekfelvétele. Jöttek hozzám énekelni a színészek.

Milyen volt az elválás? 

- Pontosan olyan, amilyennek gondolod. Sírós, zokogós. Még az utolsó napon is vacilláltam, amikor már minden össze volt pakolva. Annak ellenére, hogy én akartam mindezt, mégis rettegtem. Az utolsó nap mégis úgy éreztem, hogy nem akarok menni. Ha akkor Dóri azt mondja, hogy ne menjek, tuti ott maradok.

De nem mondta? 

- Nem, mivel rendkívül intelligens, okos lány. Pontosan tudta, hogy ha visszatart, akkor két hónap múlva ugyanott tartunk majd, mint akkor. Ezt igenis meg kellett lépnünk. Valahol mégis mindketten tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk, és egyszer közösek lesznek az útjaink. Amikor elköltöztem, a mentorom, az én földi angyalom így fogalmazta meg: attól, hogy ugyanarra a csúcsra mászunk fel, nem feltétlenül kell ugyanazon az ösvényen felérni. És hál istennek később valóban igaza lett.

Marci, a nevelt fiad hogy élte meg a költözést? 

- Ő is olyan intelligens, amilyen az édesanyja. Leültettem, és azt mondtam neki, tudod, hogy nagyon szeretlek. Tudod, hogy semmi olyan dolgot nem tettél, amivel megbántottál volna. Ennek ellenére most el kell mennem, mert olyan dolog történt velem, ami egy kocsival szokott, amikor elromlik. Azt a kocsit szervizbe kell vinni, hogy megjavítsák. Ha megjavították, majd megint lehet menni vele. És lehet, hogy egy ideig majd szervizben leszek, de majd újra jövök.

 

"Más is volt az életemben"

 

Ha jól számolom, mindez akkor történt, amikor A sors bolondjait játszottátok a Vidám Színpadon Dórival.

Amelyben különös sorsot alakítottunk ketten. Ez a darab arról szól, hogy Pikali Gerda és Magyar Attila által játszott karakterek házasodni készülnek, és a barátaik, egy másik pár folyamatosan próbálja őket lebeszélni. A végén pedig ők is összeházasodnak. A darab végén volt egy jelenet, amelyben azon veszekedtünk, hogy miért nem tudunk egymással mit kezdeni. Hogy én nem értelek meg téged, és te sem értesz meg engem. És ugyan ez vígjáték volt, de az valami elképesztő nehézséget jelentett minden este, hiszen...

(hosszú csönd)

Mi a baj? 

- Nagyon nehéz erről beszélni, mert közben nekem volt egy rövid történetem mással is.

Megbántad? 

- Dehogy! Nem bántam meg semmit! Nézd, soha nem akartam idealizált, rózsaszín felhőket festeni magam fölé a médiában. Úgy gondolom, a közönségnek igenis tudniuk kell, hogy én is csak esendő ember vagyok. Akkor kimondom, bár nehéz: volt más is akkor az életemben.

Amit majd utólag jó magyar szokás szerint kihúzol a cikkből, az egyeztetés során. Minden közéleti ember ezt csinálja... 

- Nem fogom kihúzni. Nézd, miután ott piheg otthon a szerelmünk gyümölcse, és a győzelmünk teljes bizonysága az, hogy négy éve boldogan élünk házasságban. Született egy gyönyörű kislányunk, együtt vagyunk, fogjuk egymás kezét. Ennél nagyobb boldogság nincs! Ez az egész akkori történet arról szól, hogy az embernek időnként bizony meg kell tenni lépéseket még akkor is, ha adott pillanatban kegyetlennek, fájdalmasnak, és visszafordíthatatlannak tűnnek.

Ki viselte rosszabbul? Te vagy Dóri? 

- Dóri, hiszen nem ő ment el. Szikora írta az egyik dalában, hogy "aki marad, annak fáj jobban".

A rövid próbálkozásodról mit kell tudni? 

- Csak a végét. Egyedül feküdtem a jó kis legénylakásomban, betegen - kaptam egy iszonyatos gyomorrontást, azt hittem itt a vég! Dóri jött értem, mert Ő érezte meg, hogy baj van! Elvitt magához, meggyógyított. És akkor már tudtam, soha többé nem akarok nélküle élni. Az előbb megkérdezted, bánom-e utólag. Fenét! Tudod milyen felszabadító érzés erre utólag visszagondolni? Hiszen igenis, ki mertük próbálni egymás nélkül. És ha legközelebb, a gondolat szikrája is felmerül, már tudjuk, hogy nincs értelme, mert egymás nélkül nem olyan jó, mint együtt.

Kép

Köszönöm az őszinteséget! Mit kívánjak Neked a beszélgetés végén? Ne kelljen többé pszichoterapeutához járnod? 

- Már nagyon régen nem kellene járnom, én mégis megyek. És fogok is. Mert ez egy olyan fontos kötelék a mentorommal, ami nagyon hiányozna. Amikor először találkoztunk, rögtön azt éreztem, hogy én ezt az embert valahonnan, korábbról már ismerem. És neki is ez volt az érzése. Minden pszichoanalitikus úgy kezdi az első foglalkozást, hogy megkérdezi, miért vagy ott, mi a célod. Én akkor azt mondtam, hogy szeretnék fütyörészve sétálni az utcán. Szeretnék olyan állapotba kerülni, hogy jókedvűen, nyugodtan, magabiztosan tudjak közlekedni. És már legalább két éve elértem ezt az állapotot. Kívánd inkább azt, hogy legyen egy jó szólólemezem, ami sikeres. És egyszer lépjen oda hozzám egy vadidegen, aki gratulál az általam írt dalhoz, amit nemrég a rádióban hallott. Erre vágyom még, semmi másra. Ha egyszer egy kereskedelmi rádió napi rotációban játszaná a saját szerzeményemet, az lenne számomra az igazi kánaán. Úgysem nyugszom addig, amíg nem érem el ezt a fajta sikert. Hiszen ismersz...

 

 

 



Szöveg: Sándor András