Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Király testvérek

2009.05.14
Bronxi mese - Liptai LíviaEgy szoba, négy matrac és a dobfelszerelés – Királyék első bronxi lakása messze nem volt fejedelmi. Hogy készüljenek a nagybetűs életre, a gyerekek tévét is csak hétvégén nézhettek. A recept bevált: azóta a fél ország őket bámulja a képernyőkön. Lindával, Bennel és Viktorral azt találgattuk, hogy a jó géneknek vagy a szigorú nevelésnek köszönhető-e a siker?

Van bennük valami Amerika, persze szigorúan csak jó értelemben. Ha nem lenne a képmásuk ezernyi címlapon, akkor is mindenki megbámulná őket: a pláza hamis neonfényében is éppolyan helyesek, mint a reflektorok kereszttüzében, nem szégyellik, ha hangosan nevetnek és tele vannak energiával. Miközben a pincér halkan odasúgja: a fehér inges a Viktor vagy a Ben? – ők azonnal szervezkedni kezdenek. A kávézóban nem elég a szék, sokan vagyunk, összébb toljuk az asztalt. Nagy az összhang, le sem tagadhatnák, hogy nagy családban nőttek fel. – Jó gyerekek vagytok, könnyű lehetett veletek a szüleiteknek – vetem fel, miközben leülnek végre. „Nálunk demokrácia volt, mindenben volt szavunk a szülőkkel szemben. Megmondhattuk, amit akarunk, csak mindig ők döntöttek” – nevet Ben. „Iskola után rögtön haza kellett mennünk, nem volt csavargás, lődörgés a haverokkal – folytatja büszkén Linda. – A leckét azonnal meg kellett csinálnunk, este nyolckor már ágyban voltunk. Hétköznap egyáltalán nem nézhettünk tévét, csak 15 éves korunk után. Persze ez nagyon nem tetszett nekünk, az összes haverunknak már kocsija volt és folyton bulizni jártak.” Az eddig inkább csak fáradtan nézelődő Viktor most kezd ébredezni: „Az is kemény volt, hogy 13 évesen dolgoztunk. Megtanultuk, hogyan kell beosztani a pénzt.” Linda azt mondja, utólag nagyon örül ennek, a fiúk pedig lelkesen bólogatnak: így legalább tudják, mi az élet. Ben közbeszól: azért van, hogy a szülők átesnek a ló túloldalára. „24 évesen furcsa, amikor felhívnak, hogy miért nem vagytok itthon?” Á, ez csak a megszokás – vágja rá Viktor, majd Linda is melléáll: „Csak féltenek. De tudják nagyon jól, hogy bízhatnak bennünk: kézben tartjuk a saját életünket. Amikor visszaköltöztem Amerikába, észrevettem, hogy a gyerekkori barátaim életmódja szinte semmit nem változott: ugyanúgy a buliról szólt az életük, mint tizenévesen. Egyik napról a másikra élnek, mert ugye majd csak lesz valami.” Viktor szerint ez Magyarországon is így van. – Azt mondják, ez kortünet – vetem fel, de az ikrek azonnal a kortársak védelmére kelnek: „Minden generációra ezt mondják. De az tényleg igaz, hogy egyre több huszonéves van, aki nem csinál semmit. Talán mert megengedhetik maguknak…”

Bronxi mese - Liptai LíviaVan, amit csak komolyan lehet csinálni
A szigorú elvekért ugyan visszatekintve már hálásak, de amikor a szülők a kamaszkor közepén bejelentették, hogy az édesanyjuk betegsége miatt az óceán túlpartjára kell költözniük, akkor azért volt némi lázadás a Király-féle demokrácia ellen. „Ijesztő volt az egész – emlékszik Linda. – Ott kellett hagynom az első szerelmemet: nem voltam a legvékonyabb alkat, annyira örültem, hogy végre volt egy pasi, aki velem foglalkozott! Elkezdődött a karrierem is, 14 évesen már a Carnegie Hallban énekeltem, láttam előre, hogyan leszek nagyszerű operaénekes… És ami talán a legfontosabb: én keményebben éltem meg anyu betegségét. Úgy éreztem, kötelességem, hogy segítsek neki.” „Mindannyian úgy voltunk vele, hogy azt a helyet, ahol az anyukánk meg tud gyógyulni, imádni fogjuk – folytatja Ben. – Anyu nagyon erős nő. Soha nem panaszkodott, és minket is arra kért, eszünkbe se jusson arra gondolni, hogy rákos. Könyörgött azért, hogy ne is viselkedjünk vele úgy, mint egy beteggel.” Miközben az édesanyjuk, Gabi egyre jobban érezte magát, a gyerekek igyekeztek megszokni az itteni életet. A fiúknak könnyen is ment, angol nyelvű iskolába jártak, Linda viszont a Konzervatóriumba került. „Nem beszéltem igazán jól a nyelvet, írni-olvasni egyáltalán nem tudtam, és hiába voltam boldog, hogy a Konziba járhatok – hiszen apu gyerekkorom óta erről mesélt –, ott kaptam meg először, persze csak burkoltan: szégyelljem magam, hogy Amerikában születtem.” De nem kellett sokat várni arra, hogy mindenki büszke lehessen rá: 16 évesen felénekelte a Szerelem utolsó vérig-et. „Nem fogtuk fel, hogy Linda sztár lett – mondja Viktor. – Nekünk az volt a természetes, hogy énekel.
Bronxi mese - Liptai LíviaBronxi mese - Liptai LíviaBronxi mese - Liptai Lívia

 

 

cikk: Elle - Liptai Lívia